8. fejezet – Holdfény

Tokió, 2015. március 18., szerda; 21:54, valahol a huszadik kerületben

Szerda este a legtöbb diák általában odahaza tanul, legyen általános iskolás, gimnazista vagy akár egyetemista. Általában. De nem Park Chanyeol, aki vigyorogva és egy tálca sörrel a kezében foglal helyet az asztalnál, ahol két fiatalabb barátja már várja.

- Na, végre – sóhajt fel, enyhén túljátszva a pár perces várakozás „nehézségeit” Sehun, aki karba tett kézzel és rosszalló pillantásokkal ajándékozza meg a még mindig a tálcát szorongató idősebbet. – Már kezdtem azt hinni, hogy szomjan fogunk halni.

- A következő körért úgyis te mész – legyinti nyakon Chanyeol a szemtelen jómadarat, aki csak fintorogva csúszik beljebb a bőrülésen, hogy a sarokban kényelmesen elhelyezkedjen – a lehető legmesszebb helyezkedve a vörös hajú támadásai elől. Az asztalnál ülő harmadik erre csak mosolyogva figyeli a másik két srác civakodását, jót derülve a jeleneten.

- Te meg mit vigyorogsz? – kérdezi a legidősebb. – Azt hiszed, hogy te megúszod? Még a múltkori kávémmal is lógsz! – tettet felháborodottságot Chanyeol. Persze a válasz reakció sem marad el, hiszen szinte egyszerre robban ki mindhármukból a nevetés. Talán megártott az a sok sör...

- Kikérem magamnak – csóválja a fejét Jongin. – Legutóbb is meghívtalak egy kör szakéra a bárban.

- Oh, ugyan! Ki látta azt? – kérdezi Chanyeol.

- Én láttam – szólal meg a legfiatalabb ártatlan arckifejezéssel, mire Chanyeol csak összeszűkült szemekkel fordul felé.

- Ez nem éri! Mostanában túlságosan is jól kijöttök egymással – sóhajt fel Chanyeol. Tény, hogy az utóbbi időben jócskán közelebb kerültek egymáshoz, mint azt valaha is hitték volna, de úgy tűnik Chanyeolt ezt néha jobban zavarja, mint a két érintetett. – Hol marad így a móka, hogy szívatom valamelyikőtöket, ha állandóan én vagyok az áldozat? – húzza el a száját, miközben Sehun és Jongin halványan egymásra mosolyog. – Van köztetek valami? – kérdezi hirtelen vádló hangon, mire mindkét srác arcára ráfagy a mosoly.

- Miről beszélsz? – értetlenkedik Jongin, hirtelen nem tudva, hogy miről beszél az idősebb. – Oh... Félreérted.

- Meg se merem kérdezni, hogy miket gondolsz a hátunk mögött – mondja Sehun. – Vagy csak féltékeny vagy, mert nem tölthetsz elég időt kettesben valamelyikünkkel? – kötekedik tovább, mire a legidősebb ábrázata még meglepettebb lesz, és csak nehezen tudja megállni, hogy a száját ne tátsa a fiatalabb szavait hallva.

- Jut eszembe, kellene egy kis segítség valamelyiknap, ha esetleg ráértek – tereli a szót Chanyeol egyből, ahogy fel ocsúd döbbenetéből, miközben előbányássza a mobilját a nadrágja zsebéből, mire a két fiatalabb újfent csak összemosolyog. Ezt a kört ők nyerték, persze már előre számíthatnak az édes bosszúra is, de amiatt egyelőre nem kell, hogy fájjon a fejük. – Az egyik beadandómhoz pszichológiai kutatásokat kell végeznem néhány hallgatón, szóval... ha segítenétek, azt megköszönném.

- Hát nem is tudom – feleli Sehun, ahogy újabb esélyt lát arra, hogy az idősebbet kellemetlen helyzetbe hozza, ami roppantul szórakoztató a maga módján. – Cserébe valamit kérnem kéne, nem?

- Jól van, megkapod, amit akarsz – nyögi Chanyeol, ahogy belátja, nincs más lehetősége jelen esetben. Az adu ezúttal a fiatalabbnál van, amivel nem habozik élni. Megforgatja a szemét, ahogy a legfiatalabb önelégült mosolyát figyeli, majd kérdő tekintettel inkább a másik fiúra pillant.

- Mikor is kell ez a segítség? – érdeklődik, majd úgy tesz mintha a naptárat nézegetné a mobilján, ezzel is bosszantva az idősebbet, aki csak elhúzza a száját. – Viccet félre téve, csak azért, mert holnap és pénteken is teljes műszakban kell mennem dolgozni a bárba.

- Holnap délután bármikor, amikor te is ráérsz. Nem tart sokáig az egész, és csak egy-két papírt kell kitölteni. Szóval oda fogsz érni.

- Legyen – bólint rá Jongin is, majd a kezébe veszi az egyik, eddig a tálcán pihenő sörös üveget és meghúzza. Chanyeol követve barátja példáját szintén elvesz egy üveget, és lassan kortyolgatni kezdi, teljesen figyelmen kívül hagyva a fiatalabbak gyanakvó pillantásait, melyek úgy vizslatják, mint vad a prédáját.

- Ideje lépnem – sóhajt fel Jongin, miközben az órájára néz, ami szerint majdnem háromnegyed tizenegy van.

- Már is? – kérdezi meglepetten Chanyeol, miközben ő is az órájára pillant. – Még korán van.

- Reggel zh-t írok, és még át akarom nézni az anyagot – válaszolja a fiatalabb, de látszik rajta, hogy pont annyi kedve van az egészhez, mint dolgozni menni a bárba este.

- És mégis mióta vagy te ilyen lelkiismeretes tanuló? – motyogja Chanyeol, csak úgy magának, amire persze Jongin egyáltalán nem reagál. Sehun nem mond semmit, csupán csöndben figyeli a pakolászni kezdő szőkeséget, és a sörét szorongató vöröst.

- Holnap beszélünk, srácok – mosolyodik el Jongin, ahogy felkel a bőrülésről, majd épp a tárcájáért nyúl, hogy kifizesse a részét, mikor Chanyeol leinti.

- Meghívtalak titeket. De ha nem lesz ötös a zh-d, kifizettetem veled az utolsó csepp sörig az egészet – tartja fel roppant fenyegetően mutatóujját, mire a fiatalabb csak szem forgatva bólint egyet.

- Jó éjt – int az asztalnál ülőknek Jongin, azzal elindul a kijárat felé. Kis ideig csend telepedik az asztalra, miközben az ott maradt két fiú figyeli az ajtón kilépő harmadikat, hogy aztán ott folytassák az ivást, ahol előzőleg abbahagyták.

- Tényleg ír holnap, vagy csak így akart megszabadulni tőled? – kérdezi Sehun, mire Chanyeol nagyot néz a fiatalabbra.

- Ennyire idegesítő lennék? – fintorog az idősebb, amolyan „akkor minek lógsz velem, te hülye?” fejet vágva.

- Nem így értettem – feleli a fiatalabb, kissé bűnbánó ábrázattal az arcán. Leteszi a kiürült üveget az asztalra, majd hátra dől a bőrülésen, miközben fél szemmel a kijárat felé pillantgat. Nyugtalannak tűnik, amit Chanyeol először nem tud hová tenni, és meg fordul a fejében, hogy talán mégse jön ki a két fiatalabb egymással. – Néha olyan, mintha csupán kényszerből viselne el minket.

- Jongin már csak ilyen – von vállat Chanyeol és megnyugszik, hogy csak ennyiről van szó. Ezek szerint igenis jól kijönnek, bár nyilvánvalóan semmi nincs közöttük. Egyelőre legalábbis. Ettől a felfedezéstől pedig nevetnie kell. Ha ez a kettő valaha komolyabb kapcsolatba kezd szimpla barátságnál, annak ő issza majd meg a levét. – Kicsit magának való, de ebben nagyon is hasonlítotok.

A barna hajú elhúzza a száját és nem mond semmit, Chanyeol pedig csak magában derülve figyeli a fiatalabb arckifejezését. Sehun tisztában van vele, hogy igenis sok mindenben hasonlítanak egymásra Jonginnal. Az utóbbi hetekben – mióta elkezdtek Chanyeolnak hála együtt lógni – volt alkalma bőven kiismerni a szőkeséget. Ugyan messze nem ismeri még annyira, mint Chanyeolt, de sok mindent tud már róla. Például hogy Jongin amilyen szófukarnak tűnik egy idegennek, annyira nyílik meg azok körében, akikkel megtalálja a közös hangot.

Vagy olyan apróságokat, minthogy Jongin minden reggelt minimum egy nagy adag kávéval kezd, ezzel próbálva túlélni a napot az általában egész estés meló után – amit mellesleg hiába ’nem szeret’ – mégsem panaszkodik. Sehun persze nem érti, hogy ha olyan rémes, miért nem hagyja ott, de Chanyeol már leszólta – hogy ne üsse az orrát más dolgába állandóan –, ezért nem firtatja azóta.

Arról nem is beszélve, hogy Jongin szinte állandóan magával cipel valamilyen, vaskos kötetet – mellyel az órák közti időt üti el, ha épp nem a könyvtárban ücsörög. A fiúról persze senki nem mondaná meg, hogy mekkora könyvmoly, ahogy Sehun sem sejtette, de Jongin könyvek iránti szenvedélye olyasvalami, ami előbb-utóbb mindenkinek feltűnik, aki legalább néhányszor találkozott már a fiúval.

Persze – leszámítva a néhány apróságot –, ennél jóval kevesebbet tud az igazi Jonginról. A szőkeség vajmi keveset beszél magáról, vagy a múltjáról. Az egyetlen olyan dolog, amiről Jongin nyíltan szokott beszélni, az a tánc.

A fiatalabb persze tudja, hogy mások magánéletében vájkálni nem éppen illendő. Valamiért mégis késztetést érez arra, hogy megfejtse a másik titkait, ha már úgy tűnik, hogy Jongin – akarva-akaratlan – egyre több titkát tudja meg.

- Min agyalsz? – szólal meg Chanyeol, mire a fiatalabb nagy, meglepett szemekkel pislog rá.

- Csak elbambultam – legyint, egy halvány mosoly kíséretében, aztán felkel, hogy a pultnál újabb kör italt szerezzen. Jobb, ha a felesleges gondolatmeneteket elkerüli.

Chanyeol eközben csak a fiatalabb hátát fürkészi, közben azon agyalva, Sehun tisztában van-e a saját érzéseivel, vagy egyáltalán fel sem tűnt neki, mennyire is egyértelmű a dolog.

Tokió, 2015. március 19., csütörtök; 8:08, valahol a 20. kerületben

- Üdvözöljük a Tokyo Café-ban! – mosolyodik el a pultban álló lány, amint a fiú átlépi a küszöböt. Egy futó mosoly tűnik fel az arcán, majd a kávézót kezdi vizslatni, hátha sikerül megtalálnia a keresett személyt.

Nem látva a szőke tincseket és a hozzájuk tartozó fiút, lassan megindul a szokásos asztal felé, ahol észrevesz egy furcsa kupacot. Halkan elneveti magát, mikor a füzetén szuszogó fiút megpillantja, majd csendben leül, a másikkal szemben, és amint megjelenik a pincérlány, rendel magának egy kávét. Mialatt a kávéjára várakozik, szemeivel a már jól megszokott sötétbarna- és bézsszínben virító helyiséget fürkészi, olyan apróságokat észlelve, mint az a néhány, új virág a kirakatban, amiket minden bizonnyal a műszakban lévő három pincérlány tett ki frissen, vagy a hatalmas kép, mely a pult mögötti falon lóg, és ami az utolsó látogatásuk alkalmával még nem volt ott.

Szeme azonban újra és újra visszakalandozik az asztal túlsó felén szunyókáló szőkeségre, akinek halk, egyenletes lélegzése jelzi, hogy mennyire is kimerült valójában. Nyilván a fél éjszakát ébren töltötte, ami valószínűleg nem volt a legokosabb döntés – tekintve, hogy Jongin aznap is éjszakás lesz, ahogy az legtöbbször lenni szokott.

Felsóhajt, és megrázza a fejét, pont mikor a pincérlány megjelenik a kávéjával. Halványan elmosolyodik, majd a még mindig alvó szőkeségre néz, akit a lány is csak megmosolyog, majd magára hagyja az asztalnál lévő két fiút.

Forró kávéjába kortyolva, előhúzza a mobilját, hogy addig is elüsse az időt és megnézze a reggeli híreket. A megszokott hírportál, kissé döcögős betöltését követően lassan görget végig az oldalon, ahol a szokásos hirdetések és cikkek között keresgél.

„Gyilkosság egy külvárosi gyárban – Három halott nőt találtak a gyár alagsorában”, „Eltűnt egy kisfiú a Shibuya állomásról – Édesanyja mellől rabolhatták el a négy éves kisfiút”, „Piacra dobták a legújabb mobilcsodát” és társaik között nem sok újdonság látott napvilágot az elmúlt egy napban.

Az ember előbb-utóbb hozzá kell, hogy szokjon a rengeteg gyilkossághoz és eltűnéshez egy ilyen hatalmas városban. Szinte már hétköznapinak számít egy-egy ilyen cikk, amit a legtöbb ember már többnyire észre sem vesz, így ő is csak tovább görgeti az oldalt. Amin viszont rögtön megakad a tekintete az egy cikk, mely egy újonnan felkapott fényképész – bizonyos Nagachika H. – kiállítását reklámozza, „A tánc ezer arca”.

Érdeklődve kattint a linkre és olvas bele az ismertetőbe, ahol megtudja, hogy a férfi az ő karukon végzett, pár évvel ezelőtt. Kedvcsinálónak pedig néhány képet is mellékeltek, melyek táncosok tucatját mutatják be, különböző mozgások közepette. Elmenti a linket, úgy döntve, hogy amint felébred a szőkeség, elhívja, hogy együtt nézzék meg.

Ahogy leteszi a kezében tartott csészét, véletlenül összekoccintja a tányérral, ami éles, csilingelő hangot hallat. A kellemetlen zaj miatt mozdulatlanná dermed, és kissé félve a másikra pillant. Az alvó fiú mocorogni kezd, mire ijedten figyeli a helyezkedő szőkeséget, aki egy nagy szusszantást követően, békésen alszik tovább. Megkönnyebbülten ereszt ki egy kisadag levegőt tüdejéből, közben fejét csóválva, ahogy újra elmerül mobilja képernyőjében.

Az ajtó feletti csengő hangjára az asztalnál ücsörgő fiú felkapja a fejét és ujjával jelöli meg, hogy hol tartott a könyvben, majd odaint az éppen belépő vörös hajúnak, aki egy széles vigyorral az arcán indul meg az asztal felé, miután rámosolygott az egyik pincérlányra.

- Hé! – szólal meg az asztal mellé érve, értetlenül meredve hol a rá bámuló fiúra, hol a még mindig alvó másikra. – Hát ti?

- Már aludt, mikor ideértem – von vállat Sehun, majd arrébb húzódik, hogy az idősebbik is helyet foglalhasson. Chanyeol lehuppan a sötétbarna ülésre, a szuszogó fiút utánozva, összefonja a karjait az asztalon, majd állát rátámasztva kezdi szuggerálni a szőkeséget. – Mit csinálsz? – értetlenkedik a fiatalabb.

- Kíváncsi vagyok valamire – von vállat az idősebb, és felegyenesedik. Óvatosan előre nyúl, majd a szőke fiú vállára simítja kezét, amit óvatosan megráz. – Jongin? Hé, kelj fel! – noszogatja a fiút, aki kis idő múlva megmoccan, halkan nyöszörögve. – Jó reggelt, pukkancs.

- Mi a...? – emeli fel a fejét kissé bágyadtan, majd hatalmasakat pislog először a vörös hajú zaklatójára, majd a mellette helyet foglaló, csendben a háttérbe húzódó Sehunra is. – Elaludtam, mi? – nyögi, majd felegyenesedik és kinyújtóztatja kissé elgémberedett végtagjait.

- Nagyon úgy tűnik – mondja Chanyeol, majd a fiú előtt heverő füzetekre mered. – Még most is tanultál?

- Valami olyasmi – húzza a száját a fiatalabb, miközben két kezével a szemeit dörgöli, teljesen olyan látványt nyújtva, mintha egy durcás kisfiú lenne igazából. – Bár jobbára csak kínzom magamat. És ti? Mióta nézitek, ahogy alszom?

- Én csak most értem ide – rázza a fejét a legidősebb, majd mindketten a legfiatalabbra pillantanak, aki kissé megszeppenve ücsörög a helyén és azt kívánja, bár láthatatlan lehetne legalább egy percig.

- Tényleg... mióta is ülök itt? – kérdezi magától, és idegesen a tőle nem sokkal idősebb Jonginra pillant.

- Csak nem rég értem ide – vágja rá, olyan hangsúllyal mintha éppen mentegetőzne. Vagyis pontosan azt teszem – kever le egy gondolatbeli pofont magának. – És mivel gondoltam fáradt vagy... ezért nem akartalak felkelteni – próbálja menteni a menthetőt, ami úgy néz ki sikerült is. Talán mégsem sikerült annyira leégetnie magát, hogy aztán Chanyeol egy éven keresztül ezzel piszkálja.

Jongin csak halványan a fiúra mosolyog, majd az asztalhoz lépő pincérlányra néz, aki összeszedi az üres csészéket, és megkérdezi tőlük, hogy hozhat-e még valamit.

A rendelésükre várva a szokásos felállás megy végbe: Chanyeol beszél, Jongin néha reagál a legidősebb szavaira, hol egy epés megjegyzéssel, hol csak apró mosolyokkal, míg Sehun inkább csak hallgatja az idősebbeket, mindeközben a vele szemben ülő szőkeséget vizslatva.

Az idősebb kissé karikás szemeit figyeli, a szanaszét meredező szőke haját, melytől úgy néz ki, mint akibe villám csapott és azt a szeretetteljes, fáradt mosolyt, amit a fiú villant, Chanyeol gügye történeteit hallgatva. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy hetekkel ezelőtt még mennyire ki nem állhatta a fiút – holott igazából még csak nem is ismerte – és csupán a gondolattól, hogy szóba kelljen állnia vele, borsódzott a háta.

- Ma is nagyon hallgatag vagy, Sehun – szólal meg a legidősebb, mire az említett rákapja a tekintetét, végig magán érezve a szőkeség kutató pillantásait is, amitől olyan érzése támad, mintha a másik a velejéig látna.

- Csak elgondolkoztam – hagyja annyiban, majd lopva ismét Jonginra tekint, aki már a könyveit rendezgeti az asztalon. Mégis mióta tekint másképp a fiúra? Fel sem tűnt neki igazán, de az idősebb a mindennapjai részévé vált. Vagy még többé? Legszívesebben felképelné magát, ahogy máris egész másféle dolgok jutnak eszébe. Hiszen Jongin csak egy barát – torkolja le magát, amitől csak még rosszabbul érzi magát – már ha ez egyáltalán lehetséges.

Tény, ami tény, hogy talán ő maga egész másként gondol erre a „kapcsolatra”, mint az idősebb. Igazából még csak azt sem tudja, hogy Jongin milyen típusú fiúkat kedvel. Sportolókat, irodalmárokat, idősebbeket vagy fiatalabbakat?

Újabb sokk ként éri, hogy még egy dologgal bővült a titkos kis listája, avagy a „Mit nem tudtam eddig Kim Jonginról”, ami ha így halad, egy vaskos kódexként végzi. Meg hát... mi van akkor, ha Jongin kizárólag alkalmi partnert lát a férfiakban? Rövid ismeretségük alatt szinte sose beszélt arról, hogy lenne valakije, vagy bármi hasonlóról. Bár Chanyeolt ismerve, már tudna ilyen létfontosságú dolgokról.

Egyáltalán, hogy jutottam idáig? – mélázik el, majd frusztráltan felsóhajt és úgy dönt, hogy sokkal jobb lesz, ha ma már egyáltalán nem töpreng semmin.

- Még kimegyek a mosdóba – szólal meg Chanyeol, miután kifizette a saját részét a reggeliből. Sehun csak bólint, miközben Jongin a tárcáját pakolja vissza a teletömött oldaltáskába, amibe már az utolsó három vaskosabb könyv be sem fért. A fiatalabb csak elmosolyodik, majd a pincérlány kezébe adja a már előre kiszámolt összeget és egy apró mosollyal az arcán Jongin után indul a kijárat felé. Márciushoz mérten kissé hűvös idő van, de végre nem kell a legvastagabb kabátokban rohangálni, amit persze a legtöbben ki is használnak.

Jongin a szomszéd üzlet kirakatát nézegeti, mikor Sehun mellé lép és a kezében szorongatott telefonjára pillant. A kiállítás! Félve pillant fel a szőkeségre, aki most őt nézi, majd halványan a fiatalabbra mosolyog.

- Egész kellemes időnk van ma – jelenti ki, de azért megigazítja a nyakában lógó kötött sálat.

- Igen – helyesel Sehun. – De azért egy kicsivel lehetne melegebb – von vállat, majd úgy dönt, hogy ennél alkalmasabb időpontot úgysem találhat. – Jongin... – szólítja meg az idősebbet, aki érdeklődve emeli rá sötét szempárját. Nem bírja állni az idősebb tekintetét, így a kirakat felé fordul és azt kezdi figyelni, hogy mit nézett eddig az idősebb. – Lesz egy fotókiállítás a közelben, aminek „A tánc ezer arca” a címe... Arra gondoltam, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem esetleg? – mondandója végére szinte már suttog. Zavarát leplezve az idősebb felé fordul, aki csak mosolyogva figyeli.

- Szívesen – bólint rá Jongin, épp amikor megjelenik Sehun háta mögött a legidősebb, aki a legfiatalabb nyakát átkarolva adja tudtára a társaságnak, hogy megjött.

- Mehetünk, fiatalok? – kérdezi fülig érő vigyorával, elengedve a legfiatalabbat, hogy elinduljon a nyomában két barátjával.

Tokió, 2015. március 19., csütörtök; 21:18, valahol a 20. kerület szélén

A kis park, gyéren megvilágított részén éppen egy fiatal férfi nyújtóztatja hosszú lábait, egy kis frissítő, esti kocogás után. Habár a park szinte teljesen kihalt és csendes, a fiú nem épp szívbajos ember lévén roppant nyugodtan végzi az edzés utáni levezetést.

Mitől is kellene tartania?

Igaz, az utóbbi időben a szóbeszéd szerint megnőtt errefelé a rablások száma, de ha az ember kellőképp felkészült és elég elővigyázatos, sosem érheti meglepetés.

Vagy... mégis?

Befejezve a nyújtást, felkapja a földön lévő kulacsát, melybe útközben párszor belekortyol. A hűvös idő ellenére, jól esik kimerült testének a hideg víz, amit pár perc alatt mind el is tűntet.

Izzadtságtól gyöngyöző homlokát a hosszú ujjú dzsekijébe törli, miközben fülhallgatójának egyik végét kihúzza a füléből, és zsebéből előhalássza a mobilját, csak hogy írjon egy sms-t barátainak, miszerint kicsit késni fog az étteremből. A hamarosan megérkező, kissé hőbörgő válaszüzenet elolvasása után, igencsak jókedvűen folytatja útját a park kijárata felé, ahol a kocsijával leparkolt egy órával ezelőtt.

Közelítve a kapu felé megáll, majd végig tapogatja a zsebeit. Idegesen konstatálja, hogy a kulcsa sehol sincs, így nagyot sóhajtva indul meg újra a hely felé, ahol nem rég még nyújtásokat végzett. Egy pillanatra felmerül benne, hogy újabb sms-t küldjön barátainak, de még plusz öt perc nem a világ vége, így hamar elveti a gondolatot és gyorsabb tempóra vált.

Rendes közvilágítás híján, a mobiljával világítva kénytelen a földet lesni, egyre inkább felidegesítve magát azzal, hogy már így is bőven késésben van. Talán inkább hagynom kéne a francba a vacsorát... Meg a kulcsot is. Egyáltalán minek ígértem meg, hogy elmegyek velük abba a hülye étterembe? – zsörtölődik magában, ahogy már hasa is jelzi, hogy ideje lenne magához venni némi táplálékot. Franc essen az egészbe. Elhúzza a száját, majd újra beletúr egy nagyobb fűcsomóba, hátha az előbb véletlenül nem vette észre a kulcsait. Ám persze az ezúttal sincs ott.

- Keresel valamit? – kérdezi meg hirtelen valaki, mire kissé összerezzen a nem várt hangtól, majd hátra bámul, egyenesen a mögötte álldogáló idegenre.

- Elhagytam a kulcsomat – feleli, inkább csak az idegesség miatt, nem pedig azért, mert segítséget várna az idegen férfitól.

- Oh, én találtam egyet az előbb – mosolyodik el az idegen fiú, olyan angyali görbével az ajkain, hogy az szinte megbabonázza az embert. Kabátja zsebében kezd keresgélni, majd mosolyogva előkap valamit. – Ez az? – villantja fel, mire a férfi megkönnyebbülten felsóhajt, mikor az ezüstös holdfényben megcsillan a saját kulcscsomója.

- Igen. Nagyon hálás vagyok, azt hiszem mondhatom, hogy életet mentettél – nevet fel most már sokkal derűsebben, majd feltápászkodik, és megindul a másik felé. Szemtől szemben jobban szemügyre veszi a másikat, aki inkább úgy fest, mintha valami estélyre készült volna, semmint a parkba egy esti sétára. Fekete bőrkabátja alatt, sötét inget visel, ami finoman látni engedi a fiú felsőtestének vonalait. Világos bőrével tökéletes kontrasztot alkot sötét haja, ami a homlokába lóg. A kora tavaszi hűvöshöz képest igencsak alul öltözöttnek számít, még akkor is, ha hetek óta először ez a legmelegebb éjszaka. – Esetleg meghálálhatom valamivel? – kérdezi, ahogy a mosolygó fiú a kezébe ejti a kulcscsomóját.

- Hm, legyen. De beérem valami aprósággal is – mosolyog, miközben szemeiben csintalan fény gyúl, majd alig láthatóan az ajkába harap és úgy pillant fel a tőle fél fejjel magasabb férfi szemeibe.

- Mondjuk egy ital? – kérdezi a férfi, a másik mosolyában gyönyörködve. – Vagy esetleg egy vacsora...? – csúszik ki a száján meggondolatlanul, a másik, meglehetősen nőies és magával ragadó vonásait nézve.

- Azt hiszem, a vacsora lesz a legjobb – mondja ártatlan arckifejezéssel, mire a másik csak elmosolyodik.

- Hogy hívnak? – kérdezi, ahogy eszébe jut, még nem tudja a szépséges férfi nevét.

- Ennyire fontos ez? – kérdezi mosolyra görbülő szájjal, a másik értetlen pillantásai kereszttüzében. – Hát legyen. Úgyis ez az utolsó dolog, amit hallani fogsz – von vállat, majd megragadja a szituációt egyáltalán nem átlátó férfi vállait, közel húzza magához, majd a fülébe súgja: – Baekhyun. Adj hálát a Sorsnak, hogy ez a név az utolsó az életedben – nevet fel, utoljára a férfi szemeibe nézve, melyekben a félelem szikrája gyúl. S mielőtt bármit is tehetne a rémülettől döbbent férfi, fogait annak nyakába mélyeszti. A fájdalmas kiáltás hamar elhal, ahogy a torkát szorongató férfi keze alól vér bugyog fel. Futó ruháját a saját vére festi vörösre, ahogy hörögve még tesz néhány lépést, mielőtt összeesne.

Csend honol a kis park, gyéren megvilágított részén. Egyetlen személy ücsörög a némaságban az útról alig látható padon, vörös íriszekkel meredve a fogyatkozó Holdra, mely ezüstös fényével beborítja a férfi finom vonásait. Szinte angyalinak hat, még úgy is, hogy nemrégiben kezét vörösre festette annak a férfinak a vére, akit hidegvérrel megölt a Hold fénye alatt. Ajkán mosoly görbül, ahogy törékenynek tűnő ujjai közt egy aprócska tárgyat szorongat.

- Nem sokára újra látjuk egymást – búgja ábrándosan, egy pillanatra megszorítva az apró értéket kezében, mintha csak az ezüst égitesthez szólna. – Ott, ahol először találkoztunk... Várni foglak!

 [Sziasztok~

Elsősorban azt szeretném, hogy tudom rég volt már új fejezet, viszont ennek van néhány oka is, többek között az első egyetemi évem miatt tényleg nem sok mindenre maradt időm. A december-január elment a vizsgákra, meg a Karácsonyra és nagyon örültem akkor, hogy nagyjából sikeresen letudtam az első félévem. A tanév második fele viszont már megint csak nehézkesen ment, több órám volt, mást is kellett csinálnom, így kb. júliusig el voltam havazva a különböző iskolai dolgokkal, meg a vizsgákkal. Végsősoron pedig új lakást kellett találnom, mivel az előző főbérlőnk úgy döntött, hogy a hátsónk alól adja el a házat. Nem volt egyszerű ez az év, de ugyanakkor az én hibám is, szóval elnézést kérek, és igyekszem ezentúl jobban beosztani az időmet.

Másrészt nagyon remélem, hogy még vannak olyan emberek, akiket érdekel a történet. Nagyon örülnék a véleményeknek is ^^ Köszönöm, hogy elolvastátok :3 

  csók Nanami. ♥]

7. fejezet – „Köszönöm”

Tokió, 2015. február 16., hétfő; 9:36, valahol a huszadik kerületben

Kilépve a jó meleg lakásból borzongás fut végig a fiatal srác egész lényén. Az előző héten tapasztalt kisebb felmelegedésnek nyoma sem maradt, helyette újra a jeges szélfuvallatok uralkodnak a szigetország legnagyobb részén.

- Rémes – gondolja, ahogy összehúzza magán a kabátot és megigazítja a fején lévő sapkát. Kezeit a zsebeibe süllyeszti a jéghideg lakáskulcs társaságában, amit próbál minél távolabb kotorni a szűk rejtekhelyen, hogy az ne érjen csupasz kézfejéhez. Vacogva és az időjáráson szörnyülködve indul meg, egyszer-kétszer hátrapillantva és erősen azon gondolkodva, hogy bezárta-e az ajtót. Illetve, hogy nem hagyott-e valami nélkülözhetetlent odahaza. Vállat vonva fordul végül le az egyik utcába, hogy minél hamarabb az egyetemre érhessen, ahol remélhetőleg majd kellemes meleg és csönd fogadja.

Meglepődve torpan meg, mikor mobilja pityegni kezd, jelezve, hogy üzenete érkezett. Előhalássza a kis készüléket és megnézi, hogy mégis ki hiányolja annyira őt hétfő reggel, hogy üzenetekkel zaklassa.

„A tanár úr kéri a Múlt és jelen portfóliókat holnap reggelig. Amúgy hogy-hogy nem jöttél órára? Minden rendben? N. Reiko”

Az üzenet feladója még inkább meglepi, mivel egyáltalán nem emlékszik arra, hogy megadta volna a lánynak a telefonszámát. Hacsak nem... Elhúzza a száját egy pillanatra, végül ignorálva az üzenetet visszadobja táskájába a mobilt.

Unottan baktat végig a zsúfolt utcákon, óvatosan lavírozva az útjába kerülő akadályok között. Szemeivel a földet pásztázza a lába előtt, olykor elszakítva tekintetét a talajtól, felfigyelve egy-egy kirakatra, plakátra vagy épp egy futó, ismeretlen arcra.

Belépve az egyetem főépületébe meleg, kellemes idő csapja meg, amitől átfagyott ujjpercei fájdalmasan rándulnak meg a hideg szövet takarásában. Fejéről lekapja sötét színű sapkáját, mire haja kusza összevisszaságban meredezik a szélrózsa minden irányába. Elégedetlenül felprüszköl, ahogy újra megindulva kócos hajkoronájába túr. Mire lehúzza a kabátja cipzárját, ér el az aprócska helyiséghez, ahová gondolkodás nélkül benyit.

- ’Reggelt – szólal meg halkan, miközben bármiféle felelet reménye nélkül indul meg a szoba belseje felé.

- Szeva’ – kiáltja valaki, a földön térdelve és derékig eltűnve az egyik szekrényben. – Hogy-hogy ilyen korán? – kérdezi a hang, majd feltűnik egy arc is a szekrényajtó takarásából.

- Jöttem a képeimért – von vállat a fiú, mire a másik csak helyeslően bólogat.

-A cuccaidhoz tettem őket. Külön van a két tekercs tartalma, de jobban nem válogattam át – újra eltűnik a szekrényben, miközben idegesen olyasmit mormol, hogy „Mégis hol a francban lehet?”

- Kösz, sokat segítettél így is – sóhajt fel a másik, kissé feszülten.

- Minden rendben, Sehun? – kérdezi a feketehajú férfi, lassan felállva, kezében néhány régi fotóalbummal és egy újfajta objektívvel.

- Persze – vágja rá a barnahajú. – Csak rövid volt a hétvége – túl rövid, ahhoz képest, amit tervezett és túl hosszú, pont azért, mert nem történt semmi olyan, amit tervezett. Fránya szexuális frusztráltság... Elsétál a polchoz, ahol a felszerelésüket tartják, majd a sajátján kezd keresgélni. – Takao? Hol vannak a borítékok? – kérdezi, de épphogy kimondja már meg is találja őket. – Áh, megvannak.

Kezében a borítékokkal sétál oda az egyik asztalhoz, ahol letelepedik és az első adag fényképet a kezébe veszi. Elmélkedve nézi végig a város különböző pontjain készült fotókat, melyek tökéletesen bemutatják Tokió régi és új arculatát is.

- Jó képek lettek – szólal meg közvetlen mögüle az idősebb. – Nekem a kedvenceim mégis a képek a srácról, meg a kölyökkutyáról. Ismered őt? – Sehun értetlenül néz fel a másikra, nem értve, hogy az miről is beszél. – A szőke srác.

- Oh – csupán ennyit bír kinyögni, ahogy óvatosan az asztalra csúsztatja a képeket. – Csak futólag – mondja közömbös hangon, miközben vállat von. Napok óta eszébe se jutott a másik, most mégis minden gondolatába beférkőzött, néhány pillanat alatt.

- Jól elkaptad, az a lényeg – vigyorodik el, amit a másik nem láthat. Futólag az órájára les, majd rémülten konstatálja, hogy késésben van. – Már ennyi az idő?! – nyög fel idegesen. – El fogok késni, bassza meg... – felkapja a táskáját és a kabátját, majd futtában az egyik asztalon lévő könyvkupacra pillant. – Sehun, megtennéd, hogy visszaviszed nekem ezt a pár könyvet? – kérdezi mézes-mázos hangon. A fiatalabbik csak megforgatja a szemeit, majd a másik felé fordul.

- Jól van, úgy is van pár könyv, amit ki kell vennem – mondja.

- Hálám üldözni fog! Na pá – kiáltja a másik kiviharozva a szobából. Visszafordulva az asztalhoz, megpillantja a bontatlan borítékot, amit kisebb hezitálás után, végül a kezébe vesz és felnyit. Elégedetten nézegeti végig a képeket, az idős házaspárról, akik az egyik parkban ücsörögtek egy padon. A fiatal anyukáról, aki mosolyogva lökte a hintában nevetgélő kisfiát, aki mindenegyes lökésnél hatalmasat kacagott édesanyja vicces grimaszain. A félénk lányról és fiúról, akik fülig pirulva fogták egymás kezét, miközben végigsétáltak az egyik főutcán.

Az utolsó néhány képen egy szőke, fiatal srác látható, aki túlságosan is ismerős. Sehun elgondolkozik, ahogy a róla készült képeket nézi. A másik arcán vidám mosoly ül, ahogy a földön fekvő kutyust simogatja. A nem túl hosszú távú ismeretségük alatt csupán párszor látta hasonlóan mosolyogni.

Első látásra talán kissé magának való srácnak tűnik – bár Sehun éppoly magának való, akárcsak a másik –, de ettől függetlenül igenis segítőkész, amit már első kézből tapasztalt. Atya ég! Bárcsak elfelejthetném azt az estét. Halkan felnyög, hátradől a székben és próbál úgy tenni, mintha soha meg sem történt volna az a rémes éjszaka.

Néhány másolattal a képekről és a könyvtári könyvekkel Sehun végül megindul, hogy túlessen az újabb beadandón és a kellemetlen találkozáson kedvenc könyvtárosával. Felsóhajt, ahogy megtorpan az üvegajtó előtt, majd óvatosan belöki a vállával, ami így is jóval nagyobb zajjal jár, mint szerette volna. Kínosan érezve magát hajol meg többször is, hogy bocsánatot kérjen a helyiségben tartózkodó rengeteg embertől. Gyorsan a pulthoz siet, ahol a szokásos nő ismét fülig érő vigyorral várja.

- Jó napot, Aida kisasszony – erőltet magára egy őszintének látszó mosolyt, amiből a nő semmit nem vesz észre.

- Jó napot – feleli vidáman. – Visszahoztad őket?

- Nem az enyémek – mondja Sehun. – Sakai Takao, harmadéves.

A nő pötyögni kezd az előtte lévő számítógépen, szemöldökeit ráncolva, miközben az arcába hulló haját csak egyszerűen arrébb fújja, hogy ne zavarja a látásban.

- Meg is van. Épp időben, ma jár le a határidő – mondja, miközben magához húzza a könyvkupacot. Sehun csak biccent, majd gyorsan elköszön és sietve a polcokhoz megy, hogy megtalálja a szükséges köteteket – illetve, hogy ne kelljen a nővel tovább bájcsevegnie.

Egy kisebb ügyes-bajos keresés után végül az áhított könyvekkel a kezében indul meg, hogy leüljön, ám legnagyobb bánatára az összes asztal tömve van diákokkal, akik szorgalmasan tanulnak – legalábbis úgy tesznek –, vagy csak egyszerűen kikapcsolódnak a lyukas óráik alatt.

- Nem hiszem el – nyögi, végignézve az asztalokkal telepakolt részen. Már éppen feladná, mikor észrevesz egy üres asztalt, amitől felragyog a szeme és sietősen megindul felé. Ám csak ekkor pillantja meg az ott ülő, szőke alakot, aki elmélyülten jegyzetel egy jókora, vaskos kötetből. A barna hajú hirtelen torpan meg, tekintetét a táskájára vezetve, ahová az új portfoliója fotóit tette.

Elhúzza a száját, ahogy ismét az asztalnál ülő alakra pillant. Ha le akar ülni, muszáj lesz odamennie. A Sors fintora. Megemberelve magát sétál végül az asztalhoz, próbálva megfeledkezni a kényelmetlen érzésről, ami a gyomrában van.

- E-elnézést – szólal meg az asztal sarkában megállva. Úgy érzi magát, mint egy általános iskolás kisdiák, aki most először szólította meg a legijesztőbb tanárt. A másik felpillant, mire Sehun meg sem bír mukkanni. Jonginon látszik, hogy nem tudja hová tenni a másik, hirtelenvaló felbukkanását, ám nem szól semmit, csak csöndben figyeli az ügyetlenkedő fiatalabbat. – Szabad ez a hely? – kérdezi Sehun, suttogásnál alig hangosabban, ami írható a hely számlájára is, vagy a szituációéra.

- Persze – bólint a szőke, majd táskáját a mellette álló üres székre dobja, könyveit és füzeteit pedig összerendezi. Egy nagy sóhaj kíséretében Sehun is a székre ereszkedik, a könyveket lepakolja az asztalra, közben ügyelve arra, hogy lehetőleg rá se nézzen a szőkére. Csöndben lát hozzá a könyv olvasásához, kezében egy tollal, amivel egy vázlattömbre jegyzetel. Újra feszültnek érzi magát, de ez más. Nem olyan, mint amikor a kávézóban magán érezte a fiú tekintetét, vagy amikor azon a reggelen a szőke rámosolygott.

Lopva az asztal másik oldalán ülő fiúra néz, aki elmélyülten olvas egy újabb könyvet. Szőke haja a szeme elé lóg, ajkai olykor néma szavakat súgnak, mintha csak így próbálná memorizálni a könyv szövegét. És valahogy, az egész lénye különös nyugodtságot áraszt, mint valami ősi istenség imaszobra. Egyszer csak halkan felsóhajt, a hajába túr, majd lehunyt szemekkel hátra dől.

Sehun gyorsan visszafordul a könyve felé, úgy téve, mint aki ez idáig szorgosan jegyzetelt. De valami nem hagyja nyugodni, arra készteti, hogy megszólaljon.

- Izé... – nyögi, s érzi, hogy a nyaka és a füle töve égni kezd. Jongin értetlenül emeli tekintetét a barnaságra, nem értve, hogy mit is akar tőle pontosan. – Még... még meg sem köszöntem a múltkorit – mondja, enyhén zavarba jőve, amitől a szőkeség csak halványan elmosolyodik. – Szóval... köszönöm, vagy mi.

Jongin mosolya kiszélesedik, ahogy a másik arckifejezését figyeli.

- Semmiség volt – von vállat, majd épp megszólalna, mikor a telefonja rezegni kezd. Gyorsan kiszedi a táskájából, rápillant a kijelzőre, mire összefutnak szemöldökei, de egyből felveszi. – Igen, tessék? – szól bele a készülékbe. A vonal túlsó végén valaki válaszol, ám Sehun nem érti tisztán. Nem mintha tudni akarná, vagy ilyesmi. – Oh, bocsi. Nem ismertem fel a számot – újabb szünet, de ezúttal Sehun hall egy kis felháborodott hangfoszlányt is. – Kisebb baleset érte a mobilomat... Nem, anyu. Semmi bajom... – a barna hajú meglepetten hallgatja a telefonos diskurzust, Jongin viszont egyáltalán nem zavartatja magát. – Értettem. Nem... Leteszem. Szia, anyu – azzal ki is nyomja. Megcsóválja a fejét, majd mobilját visszadobja a táskájára.

Majd’ egy órával később Jongin fáradtan dől a könyveire, mire az asztal másik oldalán ülő barnaság felkapja a fejét. A telefonbeszélgetés után, amit Jongin váltott az édesanyjával nem esett közöttük egyetlen szó sem. Sehun ugyan kíváncsi, amit még magának is csak nehezen ismert be, ettől fogva szó sem lehet róla, hogy erről Jongin tudomást szerezzen.

Az említett, feje fölé emelve két karját nyújtóztatja meg elgémberedett tagjait, melyek hangos ropogással tiltakoznak az újfajta, megerőltető mozgás ellen. A két fiú egyszerre rezzen össze a különös hangtól, amit a szőkeség ízületei adnak ki magukból. Sehun is ledobja a tollat, majd elfojt egy ásítást, miközben a telefonján megnézi az időt. Fél tizenegy lesz pár perc múlva. Remek. Vagyis még mindig egy csomó ideje van a következő órája előtt.

Arra lesz figyelmes, hogy a másik lassan szedelőzködni kezd. Összeszedi az asztalon heverő lapjait, a füzeteit egy kupacba gyűjti, az asztal szélén árválkodó laptopot kikapcsolja és mind a táskájába pakolja.

Sehun a tekintetét táskájára vezeti, melyben még mindig ott lapulnak a fotók. Az asztal másik felén megnyikordul a szék, ahogy a rajta ülő alak lassan hátratolja azt. Felegyenesedve az ülőalkalmatosságról, először a hátizsákját veszi magához, majd a könyveket kapja fel.

- További jó tanulást – mosolyog a másikra, még mielőtt elindulna. Sehun csak hümmögve bólint, majd úgy bámul a távolodó alak után. Hezitálva fordul vissza a jegyzeteihez, kezébe veszi a tollát, hogy folytassa a tanulást, ám valami nem hagyja nyugodni.

- Oh, a francba... – összecsapja az orra előtt heverő könyvet, táskáját magához véve beledobálja a cuccait, majd olyan gyorsan pattan fel, hogy a szék, amin ült kis híján felborul. A könyvekkel a kezeiben indul meg a kijárat felé, amiket csupán gyorsan levág az arra kijelölt polcra, majd kirohan a helyiségből.

- Jongin! – kiáltja valaki, mire a szőkeség meglepetten fordul hátra. Felhúzott szemöldökkel mered a felé igyekvő fiúra, aki pár másodpercen belül lihegve fékez le előtte. – Én... izé... – szólal meg, alig kapva levegőt. Fehér bőre kissé kipirosodott a téli hidegtől és a futástól, haja összekuszálódva lóg a szemébe, fél kézzel a térdére támaszkodik a földet bámulva, közben másik kezét feltartva próbál szóhoz jutni.

- Minden oké? – kérdezi aggódó hangon Jongin, mire a másik csak bólogatni kezd. – Üh... segíthetek valamit?

- Csak... csak meg akartam mutatni a képeket, amiket múltkor csináltam – hadarja el egy szuszra Sehun. – Persze nem muszáj, de gondoltam hátha érdekel.

Jongin elmosolyodik, ahogy rábólint. – Jó most neked? Vagy inkább később?

- Ráérek – feleli Sehun, kihúzva magát és a másik szemeibe néz.

- Épp kávézni indultam. Van kedved...?

- Mehetünk – vágja rá Sehun.

Tokió, 2015. február 16., hétfő; 10:59, valahol a Kamii egyetem környékén

Nem sokkal később együtt lépnek be az egyetem közelében lévő kávézóba. Sehun önkéntelenül is körbepillant a helyiségen, ám keserűen konstatálja, hogy a hely szinte teljesen kihalt. Rajtuk kívül csak néhányan ülnek a kellemes kis vendéglőben, ők is főleg velük egykorúak, esetleg kicsivel idősebbek.

- Üdvözlöm Önöket a Tokyo Café-ban – mondja a pult mögött ácsorgó lány. Arcán egy erőltetett mosoly játszik, ami furcsamód tragikussá teszi őt. A két fiatal az egyik távolabbi asztalnál áll meg, egymással szemben foglalva helyet. Lassan hámozzák le magukról a kabátjaikat, mikor megjelenik a pincérlány.

- Mit hozhatok? – mosolyog rá a két srácra. Ezúttal mintha egy fokkal hitelesebb mosoly villanna fel az arcán, de Sehun nem figyel oda, tekintetét az orra előtt lévő itallapra szegezi.

- Sehun? – néz a barnára Jongin. A fiú először a vele szemben ülőre pillant, majd fel a lányra, végül a sótartón állapodik meg a pillantása.

- Egy karamellás latte-t és egy szelet kávés sütit kérek.

A lány Jonginhoz fordul, aki a pult irányába néz meredten. Pontosan tudja, hogy mit is néz, azonban mégis hátra fordul, hogy lássa, mi is van ott pontosan. Észrevéve a túlzott csendet, Sehun felnéz, ahol meglátja a pult irányába bámuló pincérlányt és Jongint. Szemöldök ráncolva követi a pillantásukat, majd csak döbbenten pislog a pult mellett álló, falhoz tolt asztalra, melyen egy kis oltár áll. Egy nagy, fekete keretes fénykép, köröskörül virágokkal, egy füstölővel és néhány, a halotti oltárok legfontosabb kellékeivel.

Sehun a lányra pillant, aki lehajtott fejjel fekete kötényét bámulja. Jongin is lassan visszafordul, arca kifejezéstelen, pont olyan, mint amilyen az egyetemen szokott lenni.

- Mi történt? – kérdezi halkan Sehun, nem tudva, hogy megteheti-e vagy sem. – Mármint...

- Üh... – rázza a fejét a lány, mire néhány kósza könnycsepp végigfolyik kipirosodott arcán, amiket egy gyors kézmozdulattal letöröl. Szólásra nyitja a száját, ám az utolsó pillanatban összeszorítja ajkait. Egy kis ideig újra csend borul az asztalra. – Egy baleset... történt a hétvégén.

- Részvétem – suttogja a barna. Az újra föléjük ülő némaságot az ajtó felett lógó csengő hangja szakítja félbe. A lány felnéz az új vendégre, akit egy másik pincér üdvözöl. Tekintetét visszavezeti a szőke fiúra, aki lassan felnéz rá.

- Egy Americanót kérek csak, köszönöm – mondja halkan, a lány csak bólint, majd felírja a rendelést és visszamegy a pultba. A két fiú csendben ücsörög, Jongin az asztalt figyeli, még Sehun az asztal alatt nyugvó kezeit. Egyikük sem néz a másikra, vagy éppen az aprócska oltárra, épp úgy ahogy egyikük sem szólal meg. Sehun próbálja összeszedni a gondolatait, melyek hangosan zúgnak a fejében, ezerféle kérdést vetve fel újra meg újra. Mi történt? Péntek este még írt a fiúnak, aki válaszolt is... Aztán szombaton hiába várta, nem jelent meg. Rémülten bámul maga elé, ahogy belegondol abba, a fiú talán akkor halt meg, mikor a találkájukra igyekezett.

Meglepetten kapja fel a fejét, ahogy egy kéz siklik a látóterébe. A pincérlány leteszi elé a rendelést, majd csendben elsétál, mire még halkan elmormol egy „Köszönöm”-öt. Ekkor veszi észre Jongin aggódó arckifejezését.

- Minden rendben? – kérdezi a szőke fiú. Sehun csak bólint egyet, majd a csészéért nyúl és lassan belekortyol a forró italba.

- Csak mindig meglepődök, mikor valaki ilyen fiatalon hal meg – vonja meg a vállát, érezve magán a másik érdeklődő pillantását. Tekintetük találkozik, Sehun pedig legszívesebben az asztalon lévő sütijének szentelné figyelmét, de egyszerűen képtelen másfelé nézni. – Oh, jut eszembe! – mondja, majd a táskájához fordul és hevesen feltúrja annak tartalmát. Egy borítékot húz ki belőle, amit az asztalon keresztül átcsúsztat a másiknak. – Gondoltam megmutatom a képeket, mielőtt felhasználnám vagy valami.

- Mihez csináltad őket? – érdeklődik Jongin, miközben a boríték kinyitásán ügyködik.

- Egy beadandómhoz, bár jelenleg kérdéses, hogy egyáltalán kész leszek-e – sóhajt fel. Jongin végre kiszabadítja a fotókat a borítékból és azokat kezdi el nézni, miközben Sehun az italát kortyolgatva figyeli.

- Nagyon tetszenek – pillant fel Jongin, miután végignézte a képeket. Sehun csak elégedetten elmosolyodik, ahogy a szőke újra meg újra átfutja a fotókat. – Kiállításokra is szoktál menni? Mármint a saját képeiddel.

- Jó lenne – mondja Sehun. – De általában a komolyabb hangvételű kiállításokra nehéz bejutni, eddig csak kétszer sikerült. Először a gimiben, másodszor most félévkor. Minél többen ismerik a nevedet, annál könnyebb. Na meg persze van akinek „segítenek”, nem is keveset, így aztán kicsit igazságtalan az egész...

- Manapság minden így működik – feleli Jongin. – A versenytáncnál is sokszor volt, hogy azok nyerték, akik ismerték a zsűrit, meg hasonlók. Részben ezért is hagytam fel vele.

- De csak nem tudtál elszakadni tőle – mosolyodik el Sehun, amit a szőkeség is viszonoz, majd rábólint. – Engem a szüleim beszéltek le róla, bár a fotózást se nagyon díjazták, de inkább az, mint a tánc.

- A szüleiddel élsz? – kérdezi hirtelen Jongin, mire Sehun csak bambán pislog rá.

- Nem, már vagy két éve egyedül élek. A szüleim elfoglaltak és így mindenkinek sokkal kényelmesebb is. És te? – érdeklődik, ahogy újra eszébe jut a telefonhívás, aminek fültanúja volt.

- Egyedül élek, pontosabban most egyedül – mondja, majd belekortyol az italába.

- Gondolom a szüleid rendszeresen aggódnak, hogy ettél-e eleget, meg ilyenek.

- Nem igazán... Az anyámat nem ismertem – mondja elhalkuló hangon. – Meghalt, mikor még kicsi voltam.

- Oh... – Sehun meglepődve figyeli a másikat, aki a fehér abroszt bámulja. Meg mert volna esküdni, hogy mikor a szőkeség telefonált azt mondta, hogy „anya”. Ezek szerint félrehallotta? – Sajnálom. Én...

- Nem tudhattad – pillant fel Jongin. – Semmi baj, sokszor előfordult.

- Csak amikor a könyvtárban beszéltél telefonon... mintha azt hallottam volna – mentegetőzik a barna, mire végre Jongin is rájön a dologra.

- Ja, hogy az. Chanyeol volt – mondja és szélesen elmosolyodik, ahogy beszélni kezd. – Imád úgy aggodalmaskodni értem, mintha az anyám lenne – sóhajt fel. Sehun bólint, jelezve, hogy megértette. Elvégre Chanyeol, amióta csak ismeri, ilyen. Néha aggódó szülő, máskor meg egy kötekedő nagytestvér.

- Teljesen átérzem a helyzeted. Néha kezdek félni tőle. Valahogy... túl sokat tud, ami már magában is elég ijesztő, hátha még tudnám, hogy mi mindent – borzong meg Sehun.

- Szerintem sose fogjuk megtudni – nevet fel Jongin. – De teljesen igazad van, hiába hiszed, hogy van egy titkod. Chanyeol biztosan tudja.

- És hülyét csinál belőled, ha el akarod mondani neki – motyogja Sehun, mire Jongin értetlenül bámulja őt. – Múltkor a pubban... elmondtam neki, hogy... – megakad és kénytelen elfordítani a tekintetét a másik égető pillantásai elől. Miért olyan nehéz számára ezt az egészet szavakba önteni? Azt ő maga sem tudja, ám bármit megadna azért, hogy megszabadulhasson ettől a problémától. – Hogy meleg vagyok. Erre csak annyit felelt, hogy „Tudom”. Komolyan, teljesen lesokkolt, hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondott semmi mást... Én meg azt hittem, hogy esetleg te... – itt felpillant a szőkére, aki kissé döbbenettel vegyes szemrehányással viszonozza a másik zavaradott tekintetét.

- Úgy nézek ki, mint aki mások magánügyén csámcsog a szabadidejében? – kérdezi enyhe sértődöttséggel a hangjában Jongin, mire Sehun kezdi magát bűnösnek érezni.

- Nem. De nem tudtam hová tenni, előtte sose utalt arra, hogy esetleg tudná... És neked pont előtte kotyogtam el. Szóval már indultam volna, hogy megmondjam neked a magamét, amikor hozzátette, hogy én mondtam el neki. Tényleg úgy éreztem magamat, mint egy idióta. És van egy olyan érzésem, hogy rettentően élvezte az egészet.

Tokió, 2015. február 16., hétfő; 11:54, Kamii egyetem

- És újra itt – sóhajt fel Sehun, ahogy átlépi az egyetem kapuit. A mellette sétáló szőkeség csak elneveti magát a barna szenvedésén és nyilvánvaló iskolaundorán. – Egyáltalán nem vicces.

- Nem is rajtad nevettem – emeli fel védekezően a kezeit Jongin és inkább másfelé néz. Sehun elhúzza a száját, mint holmi sértődött kisgyerek.

- Neked lesz még órád amúgy? – kérdezi inkább terelve a témát a saját, gyerekes megnyilvánulásairól.

- Még kettő is. Egy általános szociológia előadásom, meg egy gyakorlati táncom – mondja, majd belekortyol a kezében lévő papírpohárba. – Azt hiszem két kávé mégsem lesz elég.

- Úgy érzed? – kérdezi Sehun rávigyorogva a másikra, majd ahogy megindulnak a főépület felé észrevesz valakit. – Oh, kit látnak szemeim.

- Hello, srácok – üdvözli őket Chanyeol a szokásos vigyorral és némi értetlenséggel az arcán. – Hát ti?

- Csak beültünk kávézni, miután találkoztunk a könyvtárban – válaszol Jongin. – És te?

- Pont téged kerestelek, csakhogy megkérdezzem, áll-e még a ma este – Jongin arca kissé eltorzul, miközben úgy elsápad, hogy azt Sehun is megirigyelhetné. Chanyeol viszont csak gyalázatosan elvigyorodik, és úgy szólal meg. – Elfelejtetted.

- Nem... én csak... Bassza meg, az ma van? – kérdezi, remélve, hogy a másik „nemmel” felel. Chanyeol ennek ellenére csak helyeslően bólogat, vidáman figyelve, ahogy a másik homlokráncolva agyal. – Csak tízig dolgozok, utána beülhetünk valahová. Reggel úgysincs órám.

- Megvárlak a bárban és cserébe meghívsz egy italra – vigyora szélesebb lesz, amitől Jonginnak olyan érzése támad, hogy pont erre ment ki az egész. – Sehun? – fordul a barnahajú felé, aki eddig csak szimplán hallgatta a két idősebb fiú társalgását.

- Igen? – pillant felváltva kettejükre.

- Jössz te is? – kérdezi Chanyeol, ezzel megelőzve Jongint, aki már nyitotta a száját, hogy megkérdezze a fiatalabbat. Tulajdonképpen semmi programja nincs estére, amit valószínűleg otthon, egyedül töltene néhány unalmas film és a kanapéja társaságában.

- Részemről oké – bólint végül rá.

- Akkor ezt megbeszéltük – ujjong Chanyeol a tőle jól megszokott vidámsággal, majd szinkronban hátba vágja – csak úgy barátilag – a fiatalabbakat és a vállukat átkarolva indul meg az egyetem épülete felé.

Tokió, 2015. február 16., hétfő; 20:52, valahol a negyedik és huszadik kerületek peremén

Egy magas, kapucnis férfi lép be az épületbe, hogy onnan egyenest az alagsorban lévő, kis stúdióba menjen. Elhúzza a száját, ahogy megáll a fém ajtó előtt, mely mellett egy színes, hivalkodó plakát hirdeti az idetévedőknek a hely nevét. A kíváncsi szemek elől pont jó helyre dugva várja a lelkes vásárlókat, ám néha akad egy-két kóbor lélek, akik nem bírva ellenállni egy rejtélyes maszk stúdiónak, betévednek és megcsodálják a sötét falak közt megbúvó rengeteg, színes holmit.

A férfi bosszúsan nyúl a kilincs után, már előre grimaszolva a kellemetlen találkozás miatt. Egyáltalán nem szívleli a fiatalabb férfit. Sőt kifejezetten utálja, tekintve annak baráti körét, de sajnálatos módon nincs más választása. Az öccse miatt teszi, aki egyszerűen úgy tűnik, hogy képtelen vigyázni saját magára, hiába – elvileg – felnőtt férfi már.

Belépve a sötétszürkére mázolt helyiségbe, gyanakodva néz szét a kissé groteszk kinézetű próbababákkal és a meg annyi színes maszkkal és képpel díszített szobán. Ugrásra készen lépdel egyre beljebb, nem tudva, hogy milyen reakcióra számítson a másiktól.

- Hé! – morran fel, mikor már a szoba közepénél jár, de még mindig senkit nem lát. Mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna, a szoba végében lévő ajtó nyílik, majd egy fekete hajú férfi jelenik meg.

- Üdvö- felpillant a helyiségben szobrozó férfira, mire torkán akadnak a szavak.

- Én is örülök, hogy látlak – veti oda az idősebb, látva, hogy a másik nem fog megszólalni.

- Mit keresel itt? – kérdezi, ahogy lassan közelebb sétál. Az idősebb csak széttárja karjait, ezzel jelezve, hogy csak egyetlen dolog miatt jön ide bárki is.

- Az öcsémnek – teszi még hozzá, majd helyet foglal a szobában lévő bárszékek egyikén. A fiatalabb csak egy sóhajjal nyugtázza, hogy úgy sem szabadulhat meg a másiktól, így az egyik polchoz megy, majd ott kezd kutakodni.

- Mi történt az előzővel? – érdeklődik, miközben egy lopott pillantást vet a másikra, aki unottan bámulja a körülötte lévő maszkokat.

- Elhagyta – vágja rá, ezzel lezártnak tekintve a témát. A fekete hajú egy bordó dobozt húz elő, majd felnyitva azt megbizonyosodik a tartalmáról. Az előző, hófehér maszkhoz hasonló darabot vesz ki, majd az idősebbhez sétál.

- Remélem megfelel – erőltet egy olyan tipikus „mindent a vevőért” mosolyt az arcára, majd odaadja azt a másiknak. Az idősebb, kezébe véve a maszkot megkönnyebbül, és egy köteg pénzt dob a fiatalabb kezébe, majd egy pillantással sem méltatva tovább a kíváncsian csillogó szempár tulajdonosát, hátat fordít neki.

- Köszönöm – pattan le a székről, majd hátra sem nézve indul meg a kijárat felé. A fiatalabb megkönnyebbülten sóhajt fel, ahogy az idősebb elhagyja a helyiséget, ám mielőtt becsukná az ajtót megszólal. – Szólj az anteikus barátaidnak, hogy vigyázzanak magukra. Főleg annak a félkegyelmű idiótának. Viszlát, Yixing.

 [Sziasztok~

Ismét sikeresen tovább tartott a fejezet megírása, mint kellett volna, de mostanában kevesebb időm volt, ráadásul három különböző dolgot írtam egyszerre (MAIU-t, H.O.P.E-ot és egy OS-t), azokat is főleg az előadásaim közti szünetekben, vagy épp az unalmasabb órákon (ilyet nem szabad ._.). A következő fejezetről jelenleg nem is merek mit mondani, mert már így is nagyon lógok a többivel is és ráadásul az egyetemen lassan kezdődik a vizsgaidőszak, szóval még jobban bele kell húznom a tanulásba.

Viszont~ Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, elvégre megtört a "jég" Sehun és Jongin között. És újabb szereplő került terítékre~ *-* Huhúúú~ Nem igazán így terveztem, de egyszerűen kihagyhatatlannak éreztem :3 Szóval várom a véleményeket, köszönöm, hogy elolvastátok~ Remélem tetszett és hogy a következő fejezetnél ismét találkozunk *o*

csók Nanami. ♥]